A távolléti díj meghatározása során gyakran fejtörést okoz a teljesítménybérnek tekinthető, vagy ahhoz hasonló egyes bérelemek figyelembevétele. Sok esetben merül fel az a kérdés, hogy a bónuszt, prémiumot és jutalékot figyelembe kell-e venni a távolléti díj számításakor.
A kérdés megítélése nagy jelentőséggel bír a bérszámfejtés során, hiszen számos juttatásnak a távolléti díj képezi az alapját: így például távollét díjhoz kötött a szabadság és a betegség idejére fizetendő juttatás mértéke, de a munkavállalók a végkielégítés és a felmentési idő kapcsán is távolléti díjra jogosultak.
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 150. § (1) bekezdése és a 137. § (3) bekezdése közötti összefüggések az elmúlt években sok vitát generáltak, és különböző jogértelmezésekhez vezetettek. Azonban a Kúria Mfv.10181/2019/7. számú precedensképes határozata új fényben világítja meg a kérdést.
Az Mt. 150. § (1) bekezdése értelmében a távolléti díj meghatározásakor a teljesítménybért is figyelembe kell venni. Ugyanakkor az Mt. ebben a körben visszautal a 137. § (3) bekezdésére, amiből sokan arra következtettek, hogy az Mt. kizárólag abban az esetben teszi lehetővé a teljesítménybér figyelembevételét a távolléti díj számítása során, ha a felek megállapodása alapján a munkavállaló kizárólag ebben a díjazási formában részesül, vagy ha a munkavállaló által megkapott időbér összege nem éri el a munkaszerződésben meghatározott alapbér összegét. A fenti jogértelmezés eredményeként elterjedté vált az a vélekedés, hogy a fentiektől eltérő egyéb esetekben a távolléti díj számítása során a teljesítménybért nem kell figyelembe venni. Azonban a Kúria Mfv.10181/2019/7. sz. döntése rámutat, hogy ez az értelmezés nem helytálló.
A kúriai döntés értelmében, ha a munkavállaló nemcsak időbérben, hanem teljesítménybérben is részesül (ideértve az olyan juttatásokat is, mint például a jutalék), akkor ezen bérelemet – feltétel nélkül – bele kell számítani a távolléti díjba. A Kúria megállapította, hogy a ügyben alperesként eljáró munkáltató tévesen hivatkozott az Mt. 137. § (3) bekezdésére, és alaptalanul próbálta kizárni a teljesítménybért a távolléti díj számításából arra hivatkozással, hogy a munkavállaló által kapott időbér eléri az alapbér összegét. A Kúria állásfoglalása szerint az időbérrész és a teljesítménybérrész együttes figyelembevételével kell meghatározni a távolléti díjat, függetlenül attól, hogy az időbér elérte az alapbér összegét. Tehát a munkaviszony megszüntetést megelőző hat hónapban a munkabér mindkét elemét figyelembe kell venni. Az adott ügyben ráadásul nem egy klasszikusan teljesítménybérként definiált bérelemről volt szó, hanem a munkavállaló által kapott jutalékról, amelyet, a Kúria iránymutatása szerint annak ellenére kötelező volt figyelembe venni a távolléti díj kiszámítása során, hogy a munkavállaló által kapott időbér elérte az alapbér összegét.
A Kúria döntése új perspektívát ad a távolléti díj számításával kapcsolatos joggyakorlatban, hiszen a munkáltatóknak és bérszámfejtőknek figyelembe kell venniük a különböző teljesítménybérezési elemeket (így például a bónuszt, prémiumot és jutalékot is), függetlenül attól, hogy az időbér eléri-e az alapbér összegét. Az olyan munkáltatót gyakorlat, amely nem vette figyelembe ezen bérelemeket a távolléti díj számítása során, nem felel meg a Kúria által kialakított jogértelmezésnek és munkavállalói igényekre, illetve késedelmi kamatfizetési kötelezettségre adhat alapot.